Fotelforradalmár

Nem tartom különösebben vallásos embernek magam, de ha mégis létezik a nagybetűs Sors (vagy nevezzük bárhogyan), akkor igencsak vicces kedvében volt "márczius idusán". Az előre beharangozott tüntetéscunami és az előző napi Szaniszló-kitüntetés helyett az egyik legfontosabb nemzeti ünnepünkön a hóhelyzet volt a fő téma a közbeszédben. Talán ez így volt a jó, mert így ez a nap arról szólt, amiről a valódi üzenete szerint kéne: a bajban való összetartásról és az alulról szerveződésről. Sokkal felemelőbb erről olvasni a szomorú apropó ellenére is, mintha kedvenc politikusaink unalomig ismert paneljeiket mondanák vissza saját közönségük előtt. Persze azért most is került légy a levesbe.

Már körülbelül egy hete tudni lehetett, hogy a hosszú hétvégét felvezető tavaszias idő csütörtökre havazásba fog átfordulni, a hét elején pedig már jöttek a hírek a hanyatló Nyugat felől, hogy jön a hó, nem is akármilyen. Ennek ellenére itthon mintha mi sem történt volna, minden autópálya tárva-nyitva állt nemcsak a síelni igyekvő állampolgárok, hanem a megrakott kamionok előtt is (a bénázásról még majd picit bővebben).

A csütörtöki nap során kezdődött havazás estére/éjszakára meg is hozta a "nem várt" hatást: soha nem látott dugó alakult ki az autópályákon, teljes volt a káosz, egyesek 12 meg 24 órákat vesztegeltek a semmi közepén. És ebben a helyzetben olyan történt, amire talán megszületésem óta nemigen láttam példát Magyarországon.

Mind a hóhelyzetről hősiesen tudósító online média (az Indexet követtem elsősorban), mind a Facebook tele volt a kint veszteglők történeteivel, tanácsaival, olykor segítségkérésével. Számtalan kisebb-nagyobb dráma játszódott le az online társadalom előtt, ráadásul nem akármilyen eredménnyel. Olyan önszerveződésnek, egymás önzetlen segítésének voltam virtuálisan szemtanúja, ami annyira lélekemelő volt, hogy valóban úgy éreztem, büszke lehetek arra, hogy olyan országban élhetek, ahol a bajban ennyire együtt tudnak működni az emberek.
Hatalmas öröm volt olvasni azt is, hogy családok, iskolák, fogadók nyitották ki kapuikat (szó szerint) a pórul jártak előtt, hogy a nemzeti ünnepre való tekintettel bezárt áruházak beengedték az embereket, hogy az igazán civil szervezetek odatették magukat (pl. Vöröskereszt), sőt, hogy Ausztria gondolkodás nélkül egyrészt hókotrókkal, másrészt a nyugati határhoz közelebb eső részeken civilekkel is segítő kezet nyújtott nekünk (az már csak hab a tortán, hogy mindezt az osztrák monarchia elleni forradalom és szabadságharc ünnepén tették, lehetne okulni, hogy temessük el a történelmi csatabárdot).

Természetesen nem szabad elfeledkezni a hatóságok embereiről, rendőrökről, tűzoltókról, honvédekről, akik szintén megtettek mindent amit tudtak. Az már nem az ő hibájuk, hogy a fent ülők már nem voltak olyan ügyesek szervezésből és kommunikációból, mint civil társaik.

Ezzel el is érkeztünk a fekete leveshez. Lehet sorolni a szinte már unalomig ismert bakikat: az autópálya felügyelet megkésett kommunikációját, hogy nem volt elrendelve kamionstop, nem voltak lezárva az autópályák, még akkor sem, mikor a fent említett média már javában tudósított az eseményekről, a megkésett intézkedésekről (lásd: szalagkorlátok késői átvágása), illetve a PR célokból kiküldött kedvenc kommandónkról. De még csak nem is ez a legfelháborítóbb.

Hanem az, ahogy a kormányzat reagált az eseményekre. Mikor péntek dél körül észbe kaptak, hogy nem ártana esetleg csinálni is valamit, egyrészt kiküldtek egy elég hülyén megfogalmazott SMS-t mindenkinek (amit a két mocsok jól megadóztatott népellenség külföldi mamutcég ingyen és bérmentve eljuttatott, a harmadikról fogalmam sincs, hogy miért nem tette), majd a miniszter úr kijelentette, hogy ő elégedett a hatóság teljesítményével, és a civileket tette felelőssé a kialakult helyzetért.

Tisztelt Pintér Úr! Én az Ön helyében sürgősen bocsánatot kérnék az állampolgároktól, és összetenném a két kezem és köszönetet mondanék, hogy ilyen példamutató módon helytálltak a kialakult helyzetben. Aminek a kialakulásáért elsősorban nem az esetleges (és vitatható) állampolgári felelőtlenség, hanem a totálisan felkészületlen, majd vészhelyzetben balfasz mód reagáló hatóságok (az autópálya felügyelettől kezdve - akik se nem sózták fel időben az utakat, se nem adtak semmilyen tájékoztatást - sorolhatnám egészen a töketlen belügyi vezérkarig) sokkal inkább tehettek.

Kérdem én, hol volt például a télügyi biztos? Február 28-án kalap-kabát, köszönetet mondott, és megszűntek a feladatai? Hol volt a KÖZSZOLGÁLATI média? Hol volt a kurva sok pénzért kiépített és tesztelt riadólánc? A miniszter úr szerint nem érintette az egész országot a helyzet? Akkor helyesnek tartja gyakorlatilag több, mint fél napig magukra hagyni az autóban veszteglő honfitársainkat?

Az i-re a pontot aztán este tette fel Vezérünk, aki egyrészt este 9-kor győzelmet ünnepelt (miközben az utakon még bőven folyt a "küzdelem"), másrészt sikeresen készíttetett egy pár PR fotót, amin az épp megbüntetni szándékozott Időkép széltérképével sikerült pózolnia. Ezzel kormányunk szerintem sikeresen bebizonyította, hogy ha rajta múlna, akkor nem lenne képes a saját állampolgárait időben megvédeni egy természeti katasztrófától (másba bele sem merek igazán gondolni). Nem gondolom, hogy rossz szándékból, csupán nem ez az elsődleges feladatuk (szerintük). Sikerült bebizonyítaniuk, hogy állam amit ők építenek nagyon gyenge lábakon áll, mert nem képesek a legalapvetőbb lépéseket sem megtenni krízisidőben (persze amikor egy pályázatot kell gyors meghirdetni és lezárni, amit véletlen egy haveri cég nyer el, akkor olajozottan megy minden).

Mindezen negatívumok ellenére, én inkább vagyok bizakodó, mint dühös. Számomra világossá vált, hogy nem a nemzetünkkel van a baj, mert nagyon gyorsan a semmiből, teljesen alulról az internet segítségével példátlan szervezettség valósult meg, amit egyrészt a civil szervezetek, másrészt egyes cégek is példamutató módon támogattak. A probléma inkább a fent ülőkkel van, akik képtelenek belátni (szokás szerint), ha esetleg hibáztak, és ennek tetejébe még épp az általuk megvédendőket kezdik el korholni önnön tehetetlenségükért. Nagyon remélem, hogy más, sorsfordító helyzetekben még szemtanúja lehetek ennek az igazi nemzeti együttműködésnek, és nem felejtik az emberek, hogy kik hagyták őket cserben a vészterhes órákban.

Update: Ezt a videót csak a poszt megírása után találtam. Inkább nem fűzök hozzá kommentárt.

Előre leszögezem: nem vagyok jogász (pláne nem alkotmányjogász), csupán alapvető jogi ismeretekkel rendelkezem, viszont tisztában vagyok egy államszervezet alapvető működési normáival (legalábbis így gondolom), és azért történelmi/politikai érdeklődésem okán van véleményem a dologról.

Sokan az alaptörvény (igen, direkt írom kisbetűvel) módosítására "2.0-ként". Szerintem meg csupán egy elbaszott patch, egy rossz vicc. Sőt, továbbmegyek: ha ez egy program lenne alpha állapotban, az egész projektet lefújnám, a rajta dolgozó "szakembereket" pedig elzavarnám déli gyümölcsöket termeszteni a tundrára. Na de, ne szaladjunk ennyire előre!

A rendszervált(oz)ás a már előző posztomban is említett békés átmenettel ment végbe. Ez azt takarta, hogy a rendszerváltó erők elkezdtek kidolgozni egy alkotmányt, ami technikailag úgy nézett ki, hogy az 1949. évi XX. törvényt kezdték el toldozni-foldozni (értsd: kihúzgálták a cocialista dolgokat, és átírták olyanokra, hogy piacgazdaság meg szólásszabadság és hasonlók), majd azt mondták, hogy ez így gyors indulásnak jó lesz, de aztán majd ha voltak szabad választások, akkor úgyis lesz új (tehát eleve átmenetinek szánták). Persze, már itt is felmerül a kérdés, hogy kik, milyen szempontok alapján hozták össze a Harmadik Magyar Köztársaság alkotmányát, miért nem tartottak erről is népszavazást, de történetünk szempontjából ez most kevésbé érdekes. Az már annál inkább, hogy utána egyik kormányzó erőnek sem volt kedve/érdeke ezt a törvényt teljesen újraírni, újracímkézni, így az átmenetinek szánt demokratikus alkotmányunk élt egy jó 20 évet. Ennek megfelelően nem volt tökéletes, nem volt hibátlan (ahogy a Harmadik Köztársaság sem (volt) az), de azért nagyjából el tudta látni a funkcióját: egy fiatal demokratikus jogállam alapszabályait tartalmazta, amit a mindenkori Alkotmánybíróság szerintem többnyire következetesen meg is védett (elég csak néhány MSZP-szuperötlet alkotmánybírósági megfékezésére gondolni). Viszont mivel senki sem tudott/akart érdemben módosítani a törvényen, így elavulttá vált, szerintem érezhető volt, hogy egy alapos ráncfelvarrás nem ártana neki. És akkor a lehető legrosszabbkor jött Viktor, látott és győzött, és akkora szerencséje volt, hogy még köztársasági elnököt is ő tudott állítani.

A csillagok szerencsétlen együttállásának következménye (a régi alkotmány többszöri megerőszakolása után) pedig alaptörvény néven vállt hírhedté (avagy húsvéti alkotmányként, ami szerintem sokkal kifejezőbb, mert hasonlít A pünkösdi királyságra). A gondok itt kezdődtek igazán. Ugyanis a 2010-es választási kampányban szó sem volt semmiféle alkotmányozásról (ha jobban belegondolok, gyakorlatilag még csak annyi szakpolitikai konkrétum sem hangzott el, mint ami minimálisan egy hazugságháborúban elvárható, ennek oka, hogy a meccset már 2006-ban lefutottként lehetett kezelni), ennek megfelelően a fideszes arcok gondoltak egyet, hogy akkor írjunk alkotmányt/alaptörvényt/aranybullát. Ez még megbocsátható dolog lenne, de aztán rögtön azt is kitalálták, hogy mi a fasznak vennének be a buliba akárkit is magukon kívül, hiszen simán megvan a kétharmados parlamenti többségük, hát majd hülyék lennének egyezkedni a Nemzeti Együttműködés keretein belül másokkal. Így aztán megnyitottak egy új dokumentumot egy misztikus Apple iPad-en, és elkezdték írni a saját kis meséjüket. Olyannyira belejöttek, hogy a végeredmény egy tökéletesen egypárti (surprise! surprise!) keresztény-konzervatív-jobboldali valami lett, illetve ezen felül már tartalmazott olyan passzusokat, amik finoman fogalmazva sem voltak megszokottak egy alkotmányos berendezkedésű ország életében (nem beszélve az MMA szerepéről és hasonlókról). Ennek okán jogosan merült fel az igény ellenzéki oldalról, hogy gyerekek, ha annyira jónak gondoljátok a Művet, akkor tessék népszavazásra bocsátani. De hőseinknek ez eszük ágában sem volt (=kockázatkerülés), olyan érvekkel hárították az ötletet, hogy az "jajjdesokbakerülne" (nem többe mint 1 km vasúti pályafelújítás by Simicska), így aztán Schmitt doktor nagy örömmel alá is firkantotta a törvényt annak rendje és módja szerint, ami 2012 első napján életbe is lépett (aztán a második napon az Operánál ünnepelte a tömeg felhőtlenül annak nagyszerűségét), gránitszilárdsággal, hiszen ez mostantól a végleges alaptörvény, ennél jobbat úgysem ír senki soha. Egészen mostanáig.

Ugyanis mostanra megkapta az alaptörvény sorszámban a negyedik javítócsomagját is (ennek oka: mégsem működött olyan olajozottan az a fideszes úthenger, az AB elkaszált egy-két számukra fontos intézkedést). Tartalmaz ez sok cukiságot, nézzétek meg a mai Riszpekt Házat, szerintem elég jól összefoglalták mi is van benne (ezeknek a részletes taglalásába így most nem mennék bele):

Én inkább azzal foglalkoznék, hogy mi is az igazi probléma a sok részterületen kívül: mostantól nincs technikai akadálya a fideszes önkénynek, akinek kétharmada van olyan törvényt hoz, amilyet akar, elég csupán az alaptörvényt úgy módosítania, hogy azzal ne legyen ellentétes. Ezzel pedig átléptek egy újabb határt, talán eddig a legdurvábbat. Azt ugyanis bebizonyították, hogy megbízni nem lehet bennük, ha a pillanatnyi politikai érdek úgy diktálja, akkor nagyon kreatív dolgokat tudnak kitalálni. Kell fejtegetnem, hogy ez milyen veszélyt jelent a jogállamra, szabad sajtóra, gazdaságra, vállalkozásokra meg úgy egyáltalán az itt élő emberekre? Ilyen hatalommal egy demokráciában SENKINEK sem lenne szabad rendelkeznie, ezzel a lépéssel megnyílt a lehetőség, hogy a nép teljesen elveszítse az amúgy sem túl erős kontrollt a kormánya felett. Ez pedig hatalmas baj.

Hogy mit lehet tenni? Őszintén szólva, nem tudom. Két dologban lehetne bízni: vagy az EU olyan erélyesen lép fel, hogy változást tudnak elérni (eddigiek alapján kétlem), vagy hirtelen leesik a népnek, hogy mi is történik, és hatalmas tüntetésekbe kezd, aminek komoly következményei lehetnek (ezt is kétlem, ugyanis sajnos ez a vita még mindig csak értelmiséginek számít, holott szerintem azon bőven túlmutat).

Én egyre inkább úgy látom, hogy nem lenne elég egy kormányváltás, sőt még egy új alkotmány sem. Ide új rendszer kell. Tiszta lappal "rebootolni" kéne az egész jelenlegi állami intézményrendszert, hiszen mostanra már tényleg minden tele van fideszes pártkáderekkel, akik felől ne legyen kétségünk, minden lehetséges eszközzel akadályoznák egy bármilyen nem Fidesz-kormány munkáját, a normális működés lehetetlenné válna (sorolok egy pár ilyet szervet: Médiahatóság, Nemzeti Bank, Számvevőszék, Alkotmánybíróság stb.). Egy új és transzparens rendszerváltásra lenne szükség, amibe tényleg van a lakosságnak beleszólása a részvételi demokrácia szabályai szerint. Persze, ez a nehezebb út, de szerintem az egyetlen járható.

Megkésve bár, de törve nem (győzött a lustaság, illetve nem tudtam, hogyan is érdemes ennek úgy igazából nekifogni), itt az első igazi blogposztom. Megszületésének oka egyszerű: páran "beszóltak" egy másik felületen, hogy miért irkálok folyamatosan politikáról, csak rémisztgetek, meg háborgok, nem érek el vele semmit, meg egyébként is leszarják. Így most inkább itt kifejtem kicsit bővebben, hogy mit is gondolok.

A politika jelentése egyszerűen megfogalmazva "közügyek". Tehát olyan témakör, amihez elvileg mindenkinek köze van, valamilyen szempontból mindenkit érint (erről később picit bővebben). Mára mégis szitokszóvá vált a fogalom, mert itthon az emberek teljesen elidegenedtek tőle, ahelyett, hogy előremozdítaná hazánk sorsát, inkább megosztó szerepe lett. Hogy miért? Nézzük csak!

Magyarország a rendszerváltó posztkommunista országok közül is kicsit kilógott a sorból, itt volt a legsimább az átmenet, ahol különösebb zavargások és felkoncolások nélkül sikerült lebontani a "kommunistának" nevezett - igazából csak simán szovjet típusú - rendszert. Erről a '90-es évek során büszkén beszélhettünk - néhány kivételtől ("Tetszettek volna forradalmat csinálni!") eltekintve -, és egy ideig úgy is tűnt, hogy a békés átmenet meg is hozza a gyümölcsét: elég sokáig a régió leggyorsabban fejlődő országa voltunk. Aztán fordult a kocka.

Kiderült ugyanis, hogy a békés átmenet mögött az állt, hogy a régi rendszerből egy csomó arc átmentette magát az újba. A KISZ titkárokból vállalkozók, bal- és jobboldali politikusok lettek, sőt a rendszer nagy öregjei is megtalálták az új körülmények közt a számításukat. Az elején igazán új arcok (értsd elsősorban ezalatt a Fideszt) pedig elég hamar, pár év alatt sikeresen belesimultak ebbe a szisztémába. Mára pedig ők azok a legjobban művelik ugyanazt, amit Kádárék csináltak a rendszerváltás előtt.

Eközben a lakosság belefáradt. Belefáradt a folyamatos sárdobálásba, a számára érthetetlen, ezerféleképp elmagyarázott "tényadatokba", a botrányokba. Ennek eredménye pedig az lett, hogy mára a legnagyobb politikai tömböt bizonytalanoknak nevezzük. Nekik is két nagyobb csoportjuk van: az egyik akit érdekel a politika, de nem tudja magát elkötelezni egyik erő mellett sem (aztán vagy sikerül meggyőzni, vagy nem), a másik pedig aki inkább burokban él, ignorálja a politikai történéseket, ha pedig szembetalálkozik velük, akkor vagy homokba dugja a fejét, vagy ellenségesen lép fel. Mindez érthető, csak sajnos egyáltalán nem helyes.

Ugyanis ez vezetett oda, ahol most tartunk. A viszonylag kevés, politikailag aktívnak mondható, sokszor csak egy pártban vakon hívő, könnyen manipulálható (pl. a nyugdíjemeléssel megvásárolható) lakosság dönt arról, hogy mi legyen az ország sorsa. Csakhogy az országért szerintem mindenki felelősséggel tartozik mint állampolgár, hiszen 4 évente elmehet szavazni. Ez pedig szerintem nem csak jog, hanem valahol kötelesség is, főleg ha valaki nemcsak szavakban meg a focilelátón gondolja magát hazafinak, de akkor is, ha gyermeket nevel (vagy fog nevelni) ennek az országnak.

Persze a jelenlegi politikai elitnek esze ágában nincs megkockáztatni, hogy esetleg kivegyék a kezéből a hatalmat. Éppen ezért megpróbálja kettéosztani a társadalmat: az egyik részre, aki politikailag aktív (őket megpróbálja minél jobban magához kötni), és a másikra, akiknek lehet, hogy tele van a töke az egésszel, de nem fognak elmenni szavazni. Vagy azért, mert nem tud választani, vagy azért (és talán ez a rosszabb), mert nincs véleménye. Ez utóbbi erősítésére láthatunk elég szép törekvéseket, amikor például a politikai reklámok megjelenését kívánják korlátozni, illetve amikor a mindenki által nézett kereskedelmi média gyakorlatilag politikamentes hírekkel van tele (a közmédia meg kormánypártival).

De miért is baj ez? Hiszen amiről nem veszünk tudomást az ugye nem is fáj (vagy csak nem érezzük), hát ha nem érdekel az, hogy éppen ki van a hatalomban, akkor miért aggasszon, hogy valaki esetleg igyekszik is kisajátítani azt? Azért baj, mert így esetleg  tönkre lehet vágni az országot, amit aztán előbb utóbb mindenki a bőrén fog érezni.

Hiszen, ahogy a bejegyzés elején már taglaltam, a politika közügy. És amíg olyan klikkek kerülnek hatalomra, akik előbb tömik meg a saját zsebüket, csak azután próbálják valahogy vezetni az országot, addig a nép fog károkat szenvedni. Az szerintem mindenkit érint, hogy a budapesti tömegközlekedés és a vasút katasztrofális állapotban van, hogy az egészségügyi rendszer darabjaira kezd széthullani, hogy a közterületek néhol teljesen el vannak hanyagolva, hogy egyre nehezebb munkát találni (akár fiatalként, akár idősként), egyre lehetetlenebbé válik a társadalmi mobilitás, a bekerülés a felsőoktatásba, nem beszélve az elszálló forintárfolyamról (kell említenem a devizahiteleseket?), a csökkenő gazdaságról, az egyre kevesebbet érő bérekről, az egyre kilátástalanabbá váló jövőről (ami okán megjelent egy elég széles emigráló fiatal réteg). Én pedig úgy látom, hogy a jelenlegi politikai elit (beleértve a kormánypártokat és a "régi" ellenzéket is), továbbra sem akar ebből a körforgásból kitörni (amit politikai váltógazdaságnak csúfolnak), csupán a hatalom megtartása/megszerzése motivál mindent.

Ezen pedig változtatni kell! Én pedig úgy gondolom, hogy ha nehezített pályán is, de lehetséges. Ehhez pedig az kell, hogy felnyíljanak a szemek, ami alatt most nem azt értem, hogy esetleg nekem sikerül bárkit meggyőznöm a magam igazáról (mert valószínűleg rohadt sok dologban én is tévedek), hanem hogy elkezdi érdekelni a politika. Elkezd azon gondolkodni, hogy mit kell ahhoz tennie, hogy jó irányba forduljanak a dolgok. Szükség van tüntetésekre, sztrájkokra, eseményekre, amikkel be lehet kerülni a médiába, de a végső csata a szavazófülkékben fog eldőlni - legalábbis remélem, hogy nem fajulnak odáig a dolgok, hogy ez ne legyen elég.

Éppen ezért, én arra buzdítanék mindenkit, hogy kezdjen el híreket olvasni. Kezdjünk el beszélni a közügyekről! Legyenek vitafórumok (akár virtuálisan, akár hagyományosan), ahol lehet tanakodni, mindenki elmondhatja a véleményét, esetleg meggyőzhet másokat az igazáról. Kezdjen el az ország élni, szerveződjenek valódi közösségek, és jusson az a kormányrúdhoz, aki valóban a legjobb programot hozza össze. Aztán ha csalódást okoz, akkor legyen arra lehetőség, hogy a nép amit adott, azt el is vegye, hogy mások, esetleg jobbak próbálják meg az elképzeléseiket megvalósítani. Legyen valódi politikai verseny valódi érdemek alapján! Persze ez tudom, hogy nem holnap lesz. De ahhoz, hogy egy nap ez megtörténjen, már most cselekedni kell! Már most el kell kezdeni építeni egy leendő Negyedik Köztársaságot.

Minden kezdet nehéz (csak hogy maradjunk a közhelyeknél), ez pedig erre a blogra különösen igaz. Régebben ugyanis már űztem ezt a műfajt, de annak úgy kb. 6-7 éve, azóta nem igazán ragadtam billentyűzetet ilyen célból. Ennek oka az egyszerű lustaság mellett, hogy akkor lezárult az életem egy igen fontos fejezete (értsd: középiskola), a főiskola és a budapesti életmódba való belecsöppenés pedig felemésztette minden fölös energiámat. Ezen kívül nem is volt miről és kinek írni (aztán ki tudja, talán most sem lesz), hiszen az a blog leginkább egy tág haveri/baráti társaságnak szólt, pusztán szórakoztatás céljából. Ez a motiváció tehát megszűnt, időközben pedig nem volt se témám, se ihletem, és - őszintén szólva - szükségem sem arra, hogy írjak.

Most viszont azt hiszem, hogy van. Egyrészt mert rájöttem, hogy nagyon sok dologról akarok írni. Másrészt mert úgy érzem, hogy meg is tudom ezeket a gondolataimat fogalmazni. Így már csak az önnön lustaságomon kellett némiképp erőt vennem, igaz, lenne még mit alakítani (pl. a sablon megjelenés helyett valami egyedit használni).

Személyem nem érdekes, ha ide jársz, elsősorban a tartalomért teszed. Ha pedig ismersz, akkor úgyis mindegy. Annyit elég rólam tudni, hogy huszonéves vagyok és Budapesten élek.

Az már annál érdekesebb, hogy miről akarok írni. Röviden és közhelyesen: mindenről ami érdekel. Lesz politika, jó sok. Ehhez némiképp kapcsolódóan simán gondolkodós agymenések. Ezen kívül pedig épp ami érdekel, legyen az akár film, akár zene vagy bármi más (jól körülírtam, ugye?).

A figyelmet már itt fel szeretném hívni, hogy mivel ez egy blog, semmiképp sem pártatlan, ennek a látszatát is el akarom kerülni. A szerzőnek van egy világképe, és ezt önti szavakba. Tehát ha száraz és kiegyensúlyozott, mindentől azonos távolságot tartó írásokat akarsz olvasni, rossz helyen jársz. Ha nem értesz egyet, akkor nem feltétlen, hiszen van lehetőséged kommentelni, az értelmes vitákban mindig szívesen vagyok partner. Hangsúlyozom, az értelmesekben. Tehát ha személyeskedsz, fröcsögsz, trollkodsz stb. sajnos előfordulhat, hogy kicenzúrázlak. Igen, nem demokratikus, de ez most az én birodalmam.

Na de, legyen elég a süketelésből. Egy ilyen hosszú és unalmas felvezető után hamarosan megírom az első (valószínűleg aktuálpolitikai tartalmú) bejegyzésemet. Már csak egy kicsit kell várni.