Sokszor hallott közhely, de attól még igaz, hogy Magyarországon a leggazdagabb és legszegényebb társadalmi rétegek közt hatalmas (és nem csak jövedelmi) szakadék tátong, a kettő között pedig szinte alig van "középosztálynak" nevezhető csoport. Az elmúlt időszak bizonyos történései csak tovább erősítik ezt az érzetet bennem.
Az egyik legfontosabb hír, hogy a Jabil nevű amerikai elektronikai gyártócég 700 (egyes hírek szerint 1200) dolgozótól készül megválni. A módszerek egészen elképesztőek (túlóráztatás, fegyelmik stb.), ám sajnos korántsem ismeretlenek a magyar munka világában. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az egész ügy magyar (fizikai) munkavállalókkal való bánásmód állatorvosi lova: idejön egy multi a félperifériára, felmarkolja a különböző állami támogatásokat (ez egyben felveti az ilyenféle állami szubvenciók helyességének kérdését), olcsó pénzen relatíve jó munkaerőt szerez, akikkel úgy bánik, mintha nem emberi lény lenne, hanem csupán egy termelési eszköz.
A történet további érdekessége, hogy ez az egyik cég, amelyikkel a jelenlegi kormány stratégiai partnerségi megállapodást kötött. Amikor pedig napvilágot láttak a gyár elbocsátási gyakorlatával kapcsolatos híresztelések nem sokat hezitálva kiállt a gyár mellett (maga Szíjjártó külön is). Ez talán nem is annyira meglepő annak tükrében, hogy hogyan változott az elmúlt években a Munka Törvénykönyve. Röviden összefoglalva: erősen megnyirbálták a munkavállalói jogokat, ezzel téve "rugalmasabbá" a munkaerőpiacot. Hogy ez a rugalmasság többek közt mit jelent, azt láthatjuk.
A legrosszabb helyzetben egyébként az úgy nevezett "szerződéses" munkavállalók vannak a Jabil esetében is. Őket ugyanis nem az a cég foglalkoztatja, ahol a munkájukat effektíve végzik, hanem ún. munkaközvetítő cégek. A munkavégzés szempontjából ennek sok jelentősége nincs, ugyanis a legtöbb esetben a "rendes" dolgozókkal teljesen egyenértékű feladatokat végeznek, ám a fizetésük és a jogaik tekintetében már korántsem hasonló a helyzetük a többi alkalmazotthoz képest (ezt hívhatjuk kizsákmányolásnak?). De mivel nálunk a munka sokkal inkább kegynek számít, örüljön az ember, ha foglalkoztatják, azért meg egyenesen legyen hálás, ha egyáltalán bejelentik és legalább részben fizetik utána az adókat (akár szürkén is), nem mer szinte senki sem látványosan fellépni ez ellen. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem magyar sajátosság, de attól még nagyon szomorú.
Hogy mennyire nem kíván ezen helyzeten a jelenlegi kormány változtatni, azt mi sem jelzi jobban, hogy a hetekben Orbán többször is egyértelművé tette nyilatkozataiban: Magyarországon nem a szellemi, hanem a fizikai/termelőmunkának van jövője, ezért a cél az újraiparosítás (azért ismerős ez a szöveg, nem?). Ehhez pedig nem kell értelmiségi/diplomás középosztály. Ehhez kevésbé képzett szakmunkásokra van szükség, meg néhány mérnökre. Meg persze egy szűk elitre.
Ennek tükrében talán már jobban érthető, hogy mi a kormány felsőoktatási politikájának is a célja: minél kevesebb diplomás (főleg ne közgazdászok meg jogászok legyenek!), minél nehezebb bejutási feltételek az egyetemekre és főiskolákra. A társadalmi mobilitás, az esélyegyenlőség meg a nehéz sorsúak kitörési lehetősége pedig le vannak szarva. Aki esetleg kiesik a rendszerből, az mehet közmunkára, ami nem a munka világába való normális "visszaintegrálásról", normális átképzésekről, sokkal inkább a közmunkás megalázásról és a társadalom perifériájára szorításáról (legtöbb esetben inkább ott tartásáról) szól.
Ezzel párhuzamosan a kormány jelenleg bőkezűen támogatja a leggazdagabb réteget.
Az egyik és talán legnagyobb ilyen támogatás a személyi jövedelemadó-rendszer egykulcsossá alakítása volt rögtön a 2010-es választások után. Hogy mennyire nem igazságos a rendszer, azt elég jól mutatja, hogy még mindig fel-fellángoló téma a magyar sajtóban. Legutóbb épp többek közt egy századvéges kutató bizonyította be egy tanulmányban, hogy a költségvetésből kieső potom 444 milliárd forintos tétel közel háromnegyede a legjobban kereső, nem gyermekesek zsebében landolt (családi adókedvezmény ide vagy oda, pedig az is leginkább a gazdagokon segít). Érzékeny területre tapintott a tanulmány, mert a kormányközeli Századvég gyorsan el is határolódott attól, elég nevetséges módon.
Szintén friss, de egyáltalán nem meglepő hír, hogy a rezsicsökkentéssel is a felső 10% járt igazán jól. Egyrészt, mert némileg a rezsiszámlájuk is nagyobb (a rendszerben nincs semmilyen szociális elem), másrészt, mert a lakossági fogyasztókon elvesztett bevételeket a vállalkozások fizetik meg, ami előbb-utóbb úgyis beépül az árakba. Kenyeret meg a gazdagnak meg a szegénynek is épp ugyanúgy kell ennie.
A fenti felsorolást még lehetne folytatni (a trafikmutyi is valahol erről szólt szerintem), de talán már ennyi után is jogosan merülhet fel a kérdés: vajon ezek csak véletlen egybeesések, vagy állhat emögött némi tudatosság? Én az utóbbit tartom valószínűnek. A társadalmi olló egyre nagyobbra nyitása nem egyedül a nehéz gazdasági helyzet szükségszerű ámde sajnálatos következménye, hanem a kormány ki nem mondott, de mindent átszövő tudatos politikájának eszköze és egyben eredménye is.
A legálságosabb az egészben az, hogy az egész nyakon van öntve egy gazdasági szabadságharcos, népnemzeti plebejus mázzal. És éppen ebben rejlik a zsenialitása: a társadalmi és a politikai megosztás nem azonos törésvonal mellett történik. Mit értek ez alatt?
Azt, hogy az "SZJA-csökkentés" meg a "rezsicsökkentés" a legrosszabbul élők számára is jól csengő szavak, akkor is, ha éppen nem ők járnak vele jól. Éppen ezért a Fidesznek van egy erős bázisa azokban a társadalmi rétegekben is, amelyeket éppen háttérbe szorít. Magyarországon ugyanis a politikai beállítottság nem a társadalmi helyzeten múlik (pl.: nincs politikailag értelmezhető erős "munkásosztály"), hanem vegytiszta érzelmi beállítottságon (lásd: polgárháborús hangulatot keltő lózungok). Persze ehhez kell a ballib "másik oldal" is, amelynek szintén nincs klasszikus értelemben vett társadalmi érdekképviselői szerepe a politikában (hogy miért, az is megérne egy külön blogposztot).
Éppen a fentiek miatt jelen helyzetben szinte lehetetlennek látszik, hogy a jelen rendszer keretei közt egy a társadalmi különbségekből mentén kialakuló elégedetlenség üsse fel a fejét itthon. Remélhetőleg ez azért előbb-utóbb bekövetkezik, ahogy arra van példa a nem is olyan távoli Bulgáriában. A kérdés az, hogy lesz-e (esetleg már van-e) olyan politikai erő, amely ezt a harcot fel akarja és fel is tudja őszintén vállalni. Reménykedjünk benne, hogy jó szereplők lesznek majd jókor és jó helyen.
