Pár napja a média a Pető Intézet sajnálatos helyzetétől hangos, illetve sokkal inkább attól, hogy a kormány nem hajlandó megadni a világhírű intézet megmentéséhez szükséges plusz állami forrásokat. Valljuk be, tényleg kurva ciki az ügy, főleg annak fényében, hogy csilliárdok jutnak mostanság a házi fociklubok kitömésére és stadionfelújításokra (vagy esetleg komplett komplexumok felhúzására). A felháborodás teljes mértékig jogos, ennek megfelelően az ellenzéki politikusok és sajtó egyaránt ráröppent a témára. Mindez abszolút helyénvaló, sőt valahol örömteli, amikor egy ellenzéki képviselő (jelesül az általam kevésbé preferált PM-ből Szabó Tímea) egy társadalmi ügyet felkarol, és jogszabály-tervezet formájában a T. Ház elé terjeszti.
Mégis van bennem egy csipetnyi kellemetlen deja vu-érzés (mindazon felül, hogy tényleg felháborító, ahogy a kormányoldal a témát kezeli): a Pető Intézet körüli vita a Fidesz-ellenesség újabb "kirakatügyévé" kezd válni. Hogy ez miért probléma?
Nem akarok álszenteskedni, nem az a gondom, hogy egy nemesebb üggyel a pártok a napi politikai csatározásaik során foglalkoznak, vagy hogy az (ellenzéki) média erről cikkez naphosszat. Sőt, bárcsak az lenne a jellemző, hogy fontos témákkal foglalkozik a közvélemény, véleményem szerint lenne némi moráljavító hatása.
A jelenséggel már sokkal inkább van problémám, azaz hogy valamiért az egyébként politikailag sajátosan passzív magyar közvélemény ilyen ügyekbe kapaszkodva próbálja meg kifejezni esetleges elégedetlenségét (értem ez alatt a civil szférát és a médiát elsősorban), viszont a nyílt fellépéstől (értsd: adott társadalmi ügy politikai képviseletétől) már ódzkodik. Így pedig pont a lényeg veszik el: a változtatás igénye mellé nem társulnak tettek. Így az esetleg valóban fontos ügyek előbb vagy utóbb elsikkadnak. Mielőtt belemennék példákba és a további okfejtésbe, nézzük meg, mi minden áll emögött az attitűd mögött.
Az egyik ok egy rossz beidegződés a 20. századból, amire talán a "ne szólj szám, nem fáj fejem" jelző illik a legjobban. A ma politizáló lakosság nagy része még a Kádár rendszerben nőtt fel, az idősebbek emlékezetében pedig még bőven élnek a Rákosi-diktatúra emlékei is. Ezen a rendszerváltás sem segített (részben mert nagyon sok területen nem történt érdemi változás, gondolok itt az urambátyám világra), a most kiépülő és az élet minden területére beszivárgó fideszes hegemónia pedig kifejezetten tovább rontja a helyzetet (sőt, meggyőződésem, hogy nem véletlenül játszanak Orbánék erre a reflexre).
A másik fő ok a jelenlegi politikai elitbe vetett bizalom teljes hiánya. Röviden fogalmazva: ma Magyarországon bármilyen ügy képviseletét nem szívesen bízzuk politikusokra, mert az olyan mocskos és ciki dolog. Megjegyzem ez teljesen érthető, erre mind a "nemzeti" mind a "ballib" oldal alaposan rászolgált. Mégis be kell látni: politikai képviselet nélkül a társadalom nem tudja érvényre juttatni az akaratát, elveszti a kontrollt a közélet felett. Ennek pedig láthatjuk, hogy milyen következményei vannak.
Példából számosat lehet találni az elmúlt három év eseményei közül is. Talán a két legszemléletesebb a Milla és a HaHa gyors felemelkedése és bukása.
Előbbi a kezdetekben szigorúan csak a sajtószabadságért kiálló nagyon laza civil kezdeményezés volt. Aztán a megmozdulások szervezői nagyon jó érzékkel rájöttek, hogy a sajtószabadság egy olyan értelmiségi és marginális téma, amivel nem lehet nagy tömegeket megszólítani, így egyre inkább kormány- és rendszerellenes üzeneteket kezdtek el megfogalmazni, aminek meg is lett a sikere (emlékszünk még a "Nem tetszik a rendszer" tüntetésre?). A Millára fejlődése során egyre nagyobb nyomás nehezedett, hogy vállaljanak politikai szerepet, de ettől ők elzárkóztak, ami szerintem hatalmas hiba volt (egyrészt mert ez lett volna a logikus továbblépés, másrészt mert a kritika mellett nem fogalmaztak meg megoldási javaslatokat, nem mutattak alternatívát). Átmeneti sikerük elsősorban Orbánék országromboló munkájából fakadt. Mára ami ebből a szerveződésből maradt Juhász Péter vezetésével Bajnai szekerét tolja, teljesen jelentéktelenné vált (nem, ez nem az a politikai szerep, amiről itt papolok, csak a brandet engedték át az Együttnek). Azóta nincsenek tömegrendezvényeik, nehéz ezt az életutat bármiféle hosszútávú sikerként értékelni.
A HaHa nagyon sok hasonlóságot mutat a Millával: ők is egy konkrét ügy kapcsán (a felsőoktatás "átalakítása") alakultak és aktivizálódtak, hasonlóan heterogén (nyilván a diákságon belül értve) és vezetés nélküli civil szervezet. A tavaly decemberi diáktüntetések mozgatórugójának szerepét ők töltötték be, volt szerencsém néhány megmozdulásukon érdeklődőként és támogatóként részt venni. Ahogy a Millára, rájuk is jellemző volt a mindenféle politikai csoportosulástól való merev távolságtartás, de van egy nagy különbség is a két szervezet között: a HaHa addig sem jutott el, hogy általánosabb üzenetet és kritikát fogalmazzanak meg a fennálló rendszer ellen. A felelősség és az igény itt is megjelent: lépjenek túl a felsőoktatási témákon, és lépjenek egy komolyabb politikai szervezetté válás útjára. Egyik sem történt meg, a Fidesz ügyes kommunikációs eszközökkel leszerelte a felsőoktatási rendszert ért kritikai hangokat, a HaHa pedig hamvába hullt (legalábbis a közszereplés szempontjából mindenképp), a ponthatárok kapcsán elért részsiker ellenére a Fidesz ugyanúgy módszeresen teszi tönkre a hazai felsőoktatást.
Természetesen rengeteg egyéb szerveződés és időszakos beszédtéma van (kezdve a manyup pénzek lenyúlásától a trafikügyig), amivel érzékeltethetném: valamiért mindig csak időszakosan jelenik meg a jelenlegi kormány és rendszer kritikája a közbeszédben, és akkor is csak valami konkrét ügy kapcsán. Valamiért ezt a pontot általában nem tudja a magyar ellenzékiség meghaladni, pedig igény és szükség volna rá (lásd: bizonytalanok száma). Ahhoz, hogy demokratikus eszközökkel, egy széles társadalmi bázis támogatása által jobbra forduljon az ország sorsa, VÁLASZTÁSOKAT kell nyerni. Ahhoz pedig ezeknek az egyébként tényleg fontos ügyeknek kézzelfogható képviselet kell: politikai pártok.
Üdvözítő lenne, ha ráébrednénk: attól még, hogy az elmúlt huszonvalahány év során csalatkoznunk kellett a mindenkori politikai elitben, még nem szabad a politizálás elől elzárkózni, mert pont ezzel veszik el a civil szféra és a törvényhozás közti kapcsolat és ellenőrzés. Ahhoz, hogy valódi társadalmi viták legyenek a különböző civil mozgalmaknak meg kell találniuk a csatornát a politika felé. Ennek két módja van: vagy felveszik az általuk szimpatikusnak vélt párttal a kapcsolatot (ez nem beolvadást, hanem sokkal inkább kétirányú kommunikációt és az adott párt külső kontrollját jelenti), hogy vigyék az ügyüket, vagy ha ez nem lehetséges, akkor ők maguk lépnek politikai pályára. Ezek egyike sem jellemző ma Magyarországon.
Mindezek ellenére két ellenpéldát is érdemes megemlíteni.
Az egyik a 2010-es választások előtt az LMP megjelenése. Maga a kezdeményezés igencsak formabontó volt az unalmas MSZP - Fidesz - szélsőjobb (később Jobbik) háromszög ellenében, csak sajnos nem tudták a civil jelleget elég hamar levetkőzni (talán még mostanra sem igazán), részben ennek köszönhető viszonylagos népszerűtlenségük és szűk mozgásterük.
A másik példa a Negyedik Köztársaságért! mozgalom, illetve ha minden igaz mostanra már lassan párt. A 4K! a Gyurcsány kormány idején egy abszolút civil kezdeményezésként indult (cél: a közterek visszafoglalása), majd az Orbán-kormány hatalomra kerülése után fontos szereplői voltak a Milla tevékenységének. A "Nem tetszik a rendszer" tüntetés után egyedüliként jelentették be az akkori Millát alkotó szervezetek közül, hogy pártalakítási folyamatot kezdeményeznek, mely mostanság zárul le. A siker a jövő zenéje, de a potenciál mindenképp ott van (kézzelfogható szervezeti keret, alapprogram, elképzelések).
Jelenleg nincs olyan ellenzéki erő, amely hitelesen tudná magát feltüntetni a választópolgárok többsége szemében, rengeteg a bizonytalan. Ahhoz, hogy ez változzon, helyre kell állítani a civil szféra a politika egészséges kapcsolatát. Másképp nincs remény.
