Részben aggodalommal, de még inkább elszörnyedve figyelem az ukrajnai eseményeket. A „véres csütörtök” több szempontból is aggasztó híreket hozott. Egyrészt az ukrán belügyi alakulatok olyan eszközökkel léptek fel a tiltakozók ellen, amilyeneket semmilyen állampolgári erőszak nem indokolhat civilázált körülmények közt (gondolok itt leginkább az éles lőszer bevetésére, mint a civil lakosság feloszlatására használt „eszközre”). A másik oldalról félelmetes látni, hogy kétes támogatottságú felfegyverzett (valószínűleg szélsőjobboldali) csoportok is szerepet játszanak az ukrán forradalom alakításában.

Forrás: Wikipedia

Ebből a helyzetből egyvalaki biztosan nem fog profitálni: az ukrán nép. Ahogy a Fent és Lent blog is írja: itt az új hidegháború, Ukrajna pedig egy hadszíntér, miközben az ország gazdasága az összeomlás szélén áll. A mostani események nem sok pozitív alternatívával kecsegtetnek számukra: csak rossz és még rosszabb forgatókönyvek vannak. Ráadásul azt sem látni nagyon, hogy az orosz és a nyugati közeledési szcenáriók közül melyik milyen változatot képvisel. A forradalom ugyan jelenleg győzött, valószínűleg májusban választások, de hosszú távon mégsem tűnik még mindig túl rózsásnak a helyzet.

Mindettől függetlenül érdemes levonni néhány tanulságot ránk, magyarokra nézve is. És itt elsősorban nem a jelenlegi válságra gondolok, hanem az ide vezető útra.

Keleti szomszédunkban ugyanis nem fél év alatt alakult ki ez a helyzet. A rendszerváltás itt még annyira sem volt tiszta mint nálunk: az országban mindig hatalmas volt a társadalmi szakadék, a közhatalmat pedig valójában nem a nép gyakorolta választott képviselői útján, hanem a politikai-gazdasági hatalmi csoportok (értsd: oligarchák), eközben nem jelentéktelen az orosz befolyás az ország ügyeire, a szervezett bűnözésről és a posztkommunista állambiztonsági szervek átmentett hatalmáról pedig nem is beszélve. És pontosan ez Ukrajna legnagyobb tragédiája: ilyen erőviszonyok mellett sosem volt valós esélye a népnek arra, hogy a szó valódi értelmében demokratikus módon dönthessen a saját sorsáról.

A nyugati média (beleértve a hazai liberális orgánumok egy részét is) persze próbálja a jelenlegi tiltakozásokat Nyugat vs. Kelet meccsként bemutatni, de néhány beszámoló azért jobban árnyalja a képet: a közembert nem az érdekli elsősorban, hogy az IMF-től vagy Putyintól kap gazdasági segélyt (és kerül ilyen módon függőségbe), hanem az, hogy az oligarchák és az általuk irányított szűk politikai elitcsoportok mikor takarodnak el ez életükből. Ők ugyanis gyakorlatilag bármit megtehetnek egy 48 millós országban, úgy, hogy közben Vlagyimir Putyinnak nagyobb beleszólása van abba, hogy ki legyen Ukrajna politikai vezetője, mint az ukrán népnek. Utóbbinak a vezetőváltásra választási ciklus közben esélye sincs. Na ebből van az ukrán utcák emberének elsősorban elege. Ismerős érzés?

Ha igen, akkor ezen a ponton érdemes párhuzamot húzni kis hazánkkal. Szerencsére nálunk korántsem olyan súlyos a helyzet, mint Ukrajnában, és nem is hiszem, hogy itt valaha éles lőszerrel lőnének a tüntetők közé. Elég cudar világ lenne, ha ez egy EU és NATO tagállamban olyanformán megtörténne, mint Kijev utcáin. A válságtünetek viszont mindenesetre elgondolkodtatóak. Erről a Média Panda blog már írt egy remek kis összefoglalót, én ezt a listát kicsit bővíteném és mélyíteném.

Az oligarchák uralma. Magyarországon a két politikai blokk között egy alapvető különbség van (több egyébként a hajtogatott frázisokon kívül nem nagyon): amíg a hazai balliberális értelmiség a globalizálódó világban a Nyugat kiszolgálója kíván lenni, addig a „nemzeti” jobboldal gazdasági „szabadságharcot” vív. Utóbbi ne tévesszen meg minket: ugyanúgy megfekszenek a külföldi tőkének, de közben igyekeznek megerősíteni a „nemzeti nagytőkéseket” is. Utóbbira talán a legkézenfekvőbb példa Simicska Lajos. Ő több mint egy párt (akkor is, ha történetesen az a Fidesz) gazdasági hátországának irányítója: sejthető módon politikai döntéseknél is döntő szava van (állítólag Paks II. is az ő nyomására lett aláírva, ami nem elképzelhetetlen, főleg ha belegondolunk, ki is lett a hazai roszatomos strómancég feje). Persze Lajosunk nincs egyedül, elég csak kinyitni az Átlátszó oligarchahatározóját. Na most az ilyen alakokhoz hasonló arcok menekülnek hanyatt-homlok Ukrajnából is.

A demokratikus intézményrendszerek leépítése és korrupció. Ezt talán nem kell különösebben ragozni: az oligarchák a pártokat uralják, a pártok pedig az elvben független demokratikus intézményeket. Nem kell Ukrajnáig menni, hogy ilyet lássunk, ez kis hazánkban is már megvalósult álom: gyakorlatilag nincs olyan állami szervezet, ahol nem valamiféle fideszes potentát ülne, vagy a működésére a Pártnak ne lenne közvetlen vagy közvetett befolyása. Egy ilyen országban nincs semmiféle garancia arra, hogy akár az igazságszolgáltatás, a rendvédelmi szervek vagy a média ellenőrizni tudnák vagy akarnák a hatalmon lévőket. Ez pedig a korrupció melegágya, az oligarchák zsebének kellő mennyiségű adópénzzel való kitömésének eszköze.

Növekvő társadalmi különbségek. Míg a fent említett szűk elitréteg gazdagszik és gyarapodik, addig tömegek csúsznak a létminimum alá. Ukrajnában sokkal durvábbak ezek a különbségek, de a jelenlegi kormány nyíltan gazdagokat támogató és közben szegényellenes politikája „jó” úton jár annak a bizonyos ollónak a szétnyitásában.

Társadalmi vízió nélküli pártok. Az ukrán Régiók Pártja nem ideológiát követ, nem elvek és társadalmi víziók mentén politizál, hanem szigorúan pillanatnyi érdekeket képviselve irányítja az országot. Ez a viselkedés sem áll túl távol a jelenlegi elit pártjaitól: szemrebbenés nélkül képesek rövid vagy hosszú időn belül is a saját köpésük alá állni, mindezt a lehető legtermészetesebb mosollyal. Persze nem meglepő dolog az sehol sem a világban (még a Nagy Nyugaton sem), ha egy politikus hazudik, de azért a durva csapongásnak is vannak határai. Vagy éppen nincsenek, és olyankor köttetnek például paksi paktumok.

Nemzetközi hintapolitika. Egyértelmű különbség Ukrajna és Magyarország között, hogy előbbi a Szovejunió része volt, utóbbi pedig az Európai Unió és a NATO tagja. Közös tulajdonság azonban, hogy kelet-európai országként mindkettőre szüksége van/lenne a Nyugatnak (elsősorban gazdasági értelemben felvásárlópiacként) és az oroszoknak egyaránt. Ezt a két tűz közötti állapotot Orbán és Janukovics egyaránt egyfajta csikicsuki módon próbálja megoldani: hol az EU/Nyugat-nak tesznek gesztusokat, hol az oroszoknak/Keletnek (bár az efféle gesztusok sokszor csak a hazai választóközönség hitének megerősítését szolgálják, kettős beszéd, én így szeretlek). Ukrajna példáján látni, hogy ez rövid távon lehet jó ötletnek tűnik, hosszabb távon azonban elkerülhetetlen konfliktusokhoz vezet. Ezt jelenleg a magyar kormány és csatolt intézményei (pl.: Magyar Rádió) még nem látják, és készséggel dörgölőznek Putyin atyuskához. De ami késik nem múlik! Előbb-utóbb a felek megunják ezt, és válaszút elé kerülünk. Történelmünkben akadt már néhány ilyen helyzet, egyikből sem jöttünk ki túl jól.

A fenti válságtüneteken túl is lenne még miről beszélni (a kommunista állambiztonság rendszerváltáskori szerepétől kezdve a szervezett bűnözésen át sokmindenre lehet itt gondolni), a teljes felsorolás azonban meghaladná eme blogposzt kereteit. Egyvalamit azonban bizton merek állítani: a fenti tünetek jó eséllyel ki sem alakultak volna, ha egy demokratikus rendszerben a választópolgároknak lehetősége lenne valóban beleszólni a közügyekbe és ellenőrzést gyakorolni a hatalmon lévőkkel szemben. Sőt továbbmegyek: egyedül ez akadályozhatja meg, a tömegek radikalizálódását, és jelenthetnének megoldást a mostani ukrán válsághoz hasonló helyzetekben. A megoldás neve pedig: részvételi demokrácia.

Azoknak akiknek nem ismerős ez a fogalom javaslom fellapozni például a 4K! programját, azon belül is a demokráciára vonatkozó részt. Aki erre nem hajlandó, annak összefoglalom: a részvételi demokrácia lényege, hogy ugyan a nép választott képviselők útján gyakorolja a hatalmat, de egyrészt nem csak a politikusok hatalomra segítésében dönthetnek, hanem az onnan való visszahívásról is (például helyi szinten a polgármester személyéről, országos szinten pedig a parlament feloszlatásáról), illetve bizonyos kérdéseket csak népszavazás dönthet el (pl.: alkotmánymódosítás). Mindennek természetesen meg kell adni a szabályozott kereteit, hogy senki se élhessen vissza ezzel az eszközzel (pl.: helyi vezetők visszahívása csak a ciklus második felében, parlament feloszlatásáról népszavazás ciklusonként maximum egyszer 50%-os érvényességi küszöbbel, népszavazási napok). Egyszerűen szólva a részvételi demokrácia a képviseleti demokratikus rendszert ellensúlyozza és ellenőrzi (de nem helyettesíti).

Ahhoz, hogy elgondolkodjunk ezen a felvetés jogosságán, ugorjunk vissza az időben, egészen 2006-ig! Az akkori hazai tüntetések és zavargások kirobbantó oka egyértelműen az volt, hogy Gyurcsány Ferenc a demokratikus játékszabályokra fittyet hányva nem mondott le az őszödi beszéd után (holott egyértelműen megbukott a választók szemében). Ha akkor lehetőség lett volna demokratikus keretek közt leváltani a kormányt és új választásokat kiírni, biztos vagyok benne, hogy máshogy alakultak volna az események. Mivel azonban a lakosság nem rendelkezett ott sem alkotmányos eszközökkel ahhoz, hogy elküldje az egyébként megbukott, de hatalmához ragaszkodó vezető(ke)t, a megmozdulások könnyű táptalajt jelentettek a szélsőséges csoportok és a rendőrség azonosítószám nélküli akciózásaihoz. Ha akkor van lehetősége a népnek feloszlatni az törvényhozást, és új választásokat kiíratni, akkor az sokkal egyértelműbb helyzet lehetett volna, és sokkal könnyebb lett volna a szélsőséges elemeket leválasztani az egyébként jogos tiltakozó megmozdulásokról.

Persze a részvételi demokrácia ötletének is vannak ellenzői, általában azt szokták mondani, hogy destabilizálja és kiszámíthatatlanná teszi a politikai rendszert. Ezzel én több ok miatt is vitatkoznék. Egyrészt a részvételi demokrácia nem összekeverendő a bázisdemokráciával: ennek a formának is vannak szabályai, ész nélkül nem lehet mindenről hetente népszavazást tartani. Másrészt ahogy 2006-ban itthon, úgy most Ukrajnában is láthatjuk, hogy hova vezet az, ha a hatalmon lévő elit leválthatatlan, nincs az állampolgárok kezében semmilyen eszköz az erőszakos megmozdulásokon kívül, amivel elérhetné a célját. A jelenlegi rendszer csupán a jelenlegi elitnek jó, mert ellenőrizhetetlenné teszi őket. Ez pedig előbb-utóbb biztosan válságokhoz vezet.

Tisztában vagyok azzal, hogy nem holnap lesz az a nap, amikor széles körben elterjed ez a féle demokratikus rendszer, és addig még sok erőszakos és kevésbé erőszakos helyi kormányellenes megmozdulás lesz világszerte. A kérdést azonban már most feltehetjük: mi a fontosabb? A választói akarat érvényesülése vagy a vélt stabilitás megőrzése? Egy biztos: ha a jelenlegi politikai-gazdasági garnitúrán múlik, simán belecsúszhatunk egy ukrán válsághoz hasonló helyzetbe.