Alig három hónap van a választásokig, a múlt héten pedig "végre" felállt a magát Fidesszel szemben meghatározó politikai blokk is, benne Mesterházyval, Bajnaival és mindenki kedvenc Gyurcsány Ferencével. Ebben a posztomban nem kívánok már azzal foglalkozni, hogy ki honnan jött, erről már volt bőven szó (és ha szükséges, akkor lesz is). Annál fontosabb és érdekesebb foglalkozni a jövővel és a következményekkel.
Egyvalami már most biztos: a 2014-es országgyűlési választás mindkét nagy blokk kommunikációjában a Nagy Gonosz Elleni Küzdelemként lesz (sőt már jó ideje van) aposztrofálva. A Fidesz "meg akarja védeni a közös eredményeket", a Nagy Összefogás meg "vissza akarja állítani a demokráciát, hogy megállítsák Orbán diktatúráját". Természetesen a vereség mindkét olvasatban nemzethalált jelent. Nincs ebben semmi újdonság, a választások itthon minden évben erről a merev szembenállásról, az egymással szembeni definiálásról szólnak.
Szinte hihetetlen, de a Fidesz olvasata egy fokkal közelebb áll a valósághoz: ők tényleg meg akarják védeni, azt amit ők "eredménynek" hívnak (én meg inkább hatalomnak nevezném). Ezzel szemben a mainstream ellenség érvelése egyszerűen hülyeség.
Ugyanis bármennyire is szeretne rettegni a balliberális értelmiség, akármennyire is szeretnének minden bokorban fasisztát látni, Magyarországon rohadtul nincs diktatúra, pláne nem a fasiszta fajtából. Hogy miért mondják mégis ezt? Mert épkézláb üzenetük nincs, csakis hasonló módon háborús szembeállító retortika mentén képesek bármiféle gondolatot is megfogalmazni, éppen úgy mint Orbán. A Fidesz ettől a retorikától lesz "nemzeti", a ballib oldal meg ettől lesz "demokrata" meg "antifasiszta".
A "gond" ott van, hogy Magyarországon nehézkesen beszélhetünk diktatúráról. Ami itt van, az sokkal inkább az elmúlt 25 év tökéletes betetőződése. Csak hogy néhány példát említsünk: az MSZP-blokk számára sem teljesen ismeretlen (és akkor finoman fogalmaztam) korrupciós módszerek és az oligarchák hatalma most már a rendszer részét képezik, a szegényekkel és a társadalom perifériájára szorult cigánysággal senki sem foglalkozik érdemben, a közmédia az uralkodó párt szócsöve lett, az elviekben független intézmények élére pártközeli emberek kerülnek, a törvények és egyéb jogszabályok ad-hoc módon születnek. Minden tünetre lehetne példát találni az MSZP-kormányok idejéből is, de mindezt a Fidesz egyszerűen tökélyre fejlesztette.
Ez azonban önmagában még nem jelent diktatúrát: egyszerűen nehezen tudom elképzelni, hogy EU tagállamként, itt Európában valaki diktatúrát építsen ki (pláne nem totális fajtát), Brüsszel kezében elég erős jogi és gazdasági szankciók vannak ahhoz, hogy szükség esetén beavatkozzon. Hálistennek.
A félreértések elkerülése végett: az Orbán-rendszer közelről sem nevezhető tisztán demokratikusnak, sokkal inkább valami torz szüleménye a Horthy-rendszer autokratizmusának, a Kádár-rendszer gulyáskommunizmusának és a kétpártrendszerű kapitalista demokráciának. A dolog szájíze ettől még nem lesz kellemesebb, sőt.
Egy diktatúra esetén egy dolog teljesen egyértelmű lenne: nincsen kiút és esély a (radikális) változásra a rendszer keretein belül, viszont egy rendszeren kívüli (és épp ezért legitim) körülmény elhozhatja a fordulatot. Éppen ezért egy diktatórikus rendszer hosszú távon nem tud fennmaradni, legalábbis nem egy európai civilizációs környezetben. Szerencsénkre ez a veszély tényleg nem fenyeget.
Ami felé haladunk, az a kétpártrendszer. Nem csak én mondom ezt, hanem a nálam sokkal nagyobb politológiai tudással rendelkező Török Gábor is (videó itt és itt): a két nagy politikai blokknak van igazán esélye a parlamentbe kerülésre, ez a választás az ő párharcukról fog szólni, a "zsugorodó" Jobbik csupán másodhegedűs lehet ebben a játszmában.
Egyszer már írtam arról, hogy miért tartom rettenetesen veszélyesnek a kétpártrendszer hazai kialakulását, és miért vagyok a pluralizmus híve, azonban fontosnak tartom a témát aktualizálni.
A politikai váltógazdaság egyenlő a posvánnyal: két, egymást csak a másikkal szemben meghatározni képes pártblokk tovább mélyíti az ország negyed évszázada tartó agóniáját, kizárva bármiféle jelentősebb fordulat lehetőségét. Ez esetben esély sincs arra, hogy bárki valódi társadalmi programmal álljon elő, hogy hosszútávú víziója legyen Magyarországról, tovább folytatódik a politikai rövidlátás, a spontán törvényalkotás, az oligarchák hatalma, a korrupció. A szar teljesítmény esetén pedig lehet kézenfekvő módon "kisebbik rosszat" választani, aztán ha azt is "megunjuk", akkor lehet visszahozni az előző garnitúrát. Vegyük észre, hogy ez egy ördögi kör: a két egymással szemben álló oldal egymás hibái által legitimálja saját hatalmát.
Ebben a rendszerben az igazi tragédia, hogy középtávon szinte esélytelen a változás. Míg a diktatúra esetén annak egyértelműen elnyomó jellege miatt a kívülről jövő "hatás" legitimálható, addig itt erről szó sincs. Mivel vannak választások, és jogilag sincs akadálya a kormányváltásnak, mindenféle rendszeren kívüli próbálkozás illegitim és diszkreditált, mert a hatalomban lévők hivatkozhatnak a népre mint hatalmuk forrására, ezért a változás esélye rendkívül csekély, szinte esélytelen. Közben pedig szép lassan ránk rohad az ország.
Ebben a rendszerben a kisebb és újabb politikai erők helyzete extrém mód nehéz. A kialakuló politikai blokkok kezében összpontosuló gazdasági erő (értem ezalatt a pártok vagyonát, médiabirodalmait stb.) ellehetetleníti, hogy a rendszerkritikus pártok hallható módon szólaljanak meg, mert azok pénzügyi helyzete, infrastruktúrája és "networkje" fel sem veheti a versenyt a rendszerpártokéval. Változásra pedig szükség lenne, az elmúlt 25 év bebizonyította, hogy Magyarország egyáltalán nem jár jó úton.
Éppen ezért félő, hogy a Fidesz-MSZP váltógazdaság csak fokozza a térségtől való lemaradásunkat és elszigetelődésünket. Ez pedig egyenes út a pokolba.
