Tóta W. Árpád tehetséges publicista. Sok dologban van igaza, még több dologban meg nincs. Elég magas az ingerküszöböm, már ami a hülyeségek olvasgatását illeti, de azért az előbb linkelt cikk ezen bekezdésen fennakadtam egy kicsit:
"Magyarországnak ezért kifejezetten érdeke, hogy ezeket a fiúkat lehallgassa egy náluk nagyobb hatalom. Egy olyan, amely a szemükbe köp, amikor a jogaikról kezdenek vekengeni. Olyan hatalom, amelynek eszközei úgy aránylanak az övékhez, mint az ő apparátusuk a magyar sajtóhoz. Hogy mindezt ők is törvénytelenül teszik, azt az amerikai sajtó kéri számon rajtuk. És hát teli torokból röhögik ki a kormányukat, ha annak nem tetszik, hogy teszik a dolgukat."
Hát kedves Árpád, elmész te a tudod hova. Tipikus példája vagy a balliberális gondolkodásmód egyik szélsőséges esetének, miszerint itt Magyarországon a magyarok maguktól képtelenek kulturált körülmények közt létezni, kivéve, ha kapnak ehhez a Nyugattól segítséget. Egy szóval magyarugarista vagy. Ajánlom figyelmedbe az alábbi videót.
Egy ideje terveztem, hogy írjak a magyarugarizmusról, mert ért néhány impulzus (például a Belga és a Kozmosz friss számai) a témával kapcsolatban. De hogy miről is van szó?
A magyarugarizmus hazánk első számú ideológiája, amelybe mind a balliberális, mind a jobboldali (beleértve szélsőjobboldalt is) világnézet tökéletesen illeszkedik.
A ballib agytrösztök a saját hazájukkal kapcsolatban általában hasonló véleményt képviselnek (sőt, meg merném kockáztatni, hogy talán pontosan ugyanazt, csak más megfogalmazásban), mint a fent említett Tóta W. A rendszerváltás óta ezerszer elhangzott, hogy Magyarországnak fel kell zárkóznia a Nyugathoz (mi több, fel is fogunk!), mégpedig annak kiszolgálásával, mert máskülönben le fogunk csúszni a nem tudom én hova. Ez részben igaz, a széthullott szocialista rendszer után valóban szükségünk volt egy kis mankóra, de az a mélyen tisztelt "szakértőknek" eszébe sem jutott, hogy esetleg egy idő után saját lábra próbáljunk meg állni. Értem ezt egyrészt gazdaságilag (mert ugye mekkora jó ötlet volt gyakorlatilag minden mozdíthatót eladni az első arra tévedő vállalkozónak), másrészt kulturálisan. Ha valaki ezt a nézetet nem osztja (tehát a Nyugattól való függés helyességét), akkor az csakis koszos barbár lehet az értelmezésükben.
Ugyanezt a kérdést, a jobboldal ugyan máshogy közelíti meg, de egy fokkal sem egészségesebb módon. A "nem leszünk gyarmat" és az összes jobboldali mítosz (a turulozástól, a trianonozáson át a legvadabb elképzelésekig) is egyfajta magyarugarizmust képviselnek. A jobboldaliak itthon azok, akik (legalábbis szavak szintjén mindenképpen) elutasítják a gonosz Nyugatot, és folyamatosan a múltba révedve siránkoznak az ország balsorsán (csakis másokat hibáztatva), miközben állandó harcban állnak valamilyen "ellenséggel".
És hogy mi köti össze ezt két első ránézésre igen messze álló gondolkodásmódot? Miért veszem őket magyarugarizmus néven egy kalap alá? Mert lényegében ugyanolyannak látják a magyarságot: (enyhe túlzással) egy félnomád, nem európai népnek, akik képtelenek békében megélni a Kárpát-medencében, akiket törvényszerűen utálniuk és üldözniük kell a körülöttünk élő népeknek. Különbség csupán a megítélésben van. Ezt sok mindennek lehet hívni, csak egészséges nemzettudatnak nem. Nem mellesleg elegem is van belőle, mivel egyik állítás sem igaz ránk.
Én tényleg hiszek abban, hogy nincs "magyar ugar", bármit is akar ez jelenteni. Szerintem minden lehetőségünk meglenne arra, hogy sikeres országot építsünk, de ennek a legfőbb akadályai éppen mi magunk vagyunk. Illetve sokkal inkább a politikus kaszt, akinek bedőlünk.
Egyrészt meg kéne végre értenünk, hogy a saját sorsunkért és sikerünkért/kudarcunkért elsősorban mi vagyunk a felelősek. Például az orbáni állam megfékezését nem külső segítséggel, hanem nekünk magunknak kell elérnünk, sem az USA, sem az EU nem fog a védelmünkre kelni. Nagy baj lenne, ha ez bekövetkezne. Azt is be kéne látni, hogy a múlton való rágódás, az elmúlt "dicsőség" keresése, a más népekkel szembeni való örökös háborús hangnem sem fogja előbbre vinni az országot.
Persze bőven van helye az önkritikának is. Egyrészt nem ártana megtanulnunk szembenézni a saját múltunkkal, jelenünkkel. Másrészt nagyon sokat kell még tanulnunk, de nem a Nyugatról vagy a Keletről, hanem elsősorban saját magunkról. Például, hogy hogyan élhetnénk közösségként politikai árokásás helyett, és hogyan tudnánk az egyébként hasonló cipőben evező szomszédainkkal közösen képviselni az érdekeinket akár az Unióban, akár a nagyvilágban. A saját utunkat kell járnunk, bármennyire is korlátozottak a lehetőségeink.
Az, hogy ez így legyen, a mindenkori politikai elit felelőssége. Az elmúlt bő 23 év pedig bebizonyította, hogy erre a szerepre a jelenlegi szereplők alkalmatlanok.
